Salamon Árpád beszámolója
2009.12.28. LHDK

Érdekesen indult és még érdekesebben alakult számomra a hullámtábor „főpróbája”.
Megpróbálom összefoglalni a velem történteket, a nap eseményeit, úgy hogy azok kellően tárgyilagosak legyenek és minél több információval szolgáljanak a későbbi hullámrepülésekhez Dunakeszin, másrészt megpróbálom megosztani élményimet, melyek meghatározzák és egyre inkább életformámmá teszik a vitorlázó repülést. 
    Idén végre kezdtem magamat késznek érezni arra, hogy az Aranykoszorú utolsó feltételét is teljesítsem, ezért még ősszel nekiláttam a műszerrepülő kiképzésnek, de sajnos nov. 1-jével még a bonyolult feladatok hiányoztak és az Opitz klub bezárt télire.
Akkor megegyeztünk oktatómmal, Vámosi „Vammogó” Miklóssal, hogy a többi klubtársamnak is szükség műszer ellenőrző repüléskor befejezzük a kiképzésemet és mehetek hullámot repülni.
Sajnos az időpont csak nem akart eljönni és már nem is nagyon bíztam benn, hogy ez 2009-ben sikerülhet, amikor 27-én reggel csörgött a telefonom és Vammogó jó hírrel szolgált.

„Másnap 28-án 6:45-kor találkozó a reptéren, hullámriasztás van!”    
Mondanom sem kell, nagyon felvillanyozott a hír, egyből nekiláttam a készülődésnek és este sem tudtam jól aludni az izgatottságtól.
    Reggel még sötét volt mikor az autóba ültem és elindultam a reptér felé.
Kiérve nyugodt pirkadat fogadott, rezzenéstelen levegővel. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy aznap hullámrepülés lesz.
Miközben ezen gondolkoztam a nyitott hangárban lévő gépeket nézve, szóltak, hogy a Malév házban kezdődik az eligazítás…. Ezek szerint valami lesz, a meteorológusok csak tudják…
Az eligazításon aztán mindent megtudtam: Itt más a helyzet, mint Pipis-hegyen, a hullámhelyzet gyakran délután alakul ki, úgyhogy várjuk türelemmel és kezdjük meg az előkészületeket. Túl erős hullámra azért így se számítsunk, így tekintsük ezt főpróbának…
Valószínűleg ez a hír sokakat lehangolt, én azért próbálkoztam pozitívan gondolkozni és bíztam benne, hogy a műszerrepülő képzésemet legalább ma befejezhetem.
Elindultunk hát és a hangár hátsó részében összefűzött két Jantar 2B-t és a műszerképzésre használt Blanikot kibányásztuk ill. összeszedtük a szükséges eszközöket a repüléshez.
    A következő meeting 10 órára volt meghirdetve, de mivel az előkészületekkel már megvoltunk előrehozták 9-re. Épp el akartam indulni a Blanikkal, hogy kivontassam a 29-es starthelyre, mikor a hírt kaptam. Kicsit bosszús voltam, mert arra gondoltam, hogy 10-re befejezzük képzésemet. A meeting kb 10:30-ig tartott, addigra már javában fújt kint a szél és megjelentek az első hullámfelhők is.  Kicsit tán sokáig tartott, de az újfajta Oxigén készülék használata, ill. a levegőben lévő gépek pozíció megadásának módja sok időt vett igénybe. 
Természetesen az időt meglátva egyből lett egy kis kapkodás és mindenki gyorsan elindult a starthelyre. A Blanik és a maléves „Nagyvas” ért ki elsőként és már készültünk is be a gépekkbe. A megbeszélésen megállapodtunk, hogy a kiképzési feladatokra felszálló gépek lesznek a szondák, akik feltérképezik, hogy alkalmas-e az idő hullámrepülésre.
Így szerencsémre én voltam az első felszálló a Blanikkal ill. Plaveczki Tomi barátom a „Nagyvassal”, akinek szakszóhosszabbítót kellett repülnie Gyöngyösi Andrissal, aki tapasztalt hullámrepülő és meteorológus, így ő igazán fel tudta mérni a légköri viszonyokat a gépből.
Én lefüggönyözve a Blanik hátsó ülésében vártam a felszállást Vámosi Miklós oktatóm irányítása alatt, akinek aznapra a gyémánt magasság megrepülése volt a cél.
    Andrisék indultak először a 142-es mögött. A feszítésnél valahogy sehogy sem akart véget érni a kötél…akkor értettük meg milyen hosszú is az a kötél, amiről az eligazításon beszéltek . Összekötöttek két vontatókötelet, így téve biztonságosabbá a vontatást a szeles időben.
    A Nagyvas 800m körül oldott és nagy turbulenciát jelentett különösebb emelés nélkül, inkább csak nulláztak. 
Ennek megfelelően Csordás Tamás minket már magasabbra húzott és 1000m körül a turbulenciának hirtelen vége szakadt és nyugodt, stabil levegőben emelkedtünk még 100-150 métert a leoldásig. Visszaemlékezve el is hangzott az eligazításon, hogy kb 1000m-ig labilis légállapotra és termikekre számíthatunk, afelett pedig a hullámjelenséghez szükséges szélerősödés és stabil légállapot lesz.
Ez akkor azt jelentette a számunkra, hogy 1000m alatt elég kockázatos a leoldás és csak a buboréktermikekre számítva lehet csatlakozni a hullámtérhez, ami nem egyszerű feladat.
Azt pedig akkor még nem tudtuk, hogy milyen magasra tudunk kiemelkedni és megrepülhető-e a relatív 3000 vagy másoknak az 5000 m.
    A leoldás nagyjából a Szentendrei-szigeten található Szigetmonostor fölött lehetett. A nagy hullámtapasztalattal rendelkező Csori belehúzott minket a tutiba és máris stabil 1m/s-al emelkedtünk a hullámban. Majd kiugrottam a hátsó ülésből örömömben, addigra próbáltam egy kicsit előrébb húzni a függönyt, hogy legalább oldalra kilássak. A feladat a bonyolult műszeres rep lett volna (dugó, sturcspirál, stb), így ideális is volt a leoldási magasság.
    Nagyon bíztam benne, hogy Vammogó nem adja ki a parancsot, hogy függönyözzek be és kezdjük a feladatot, hanem tovább emelkedhetünk. Talán mondtam is neki, hogy ha eléggé felemelkedünk megrepülhetjük egyben a két felszállást, ami elő van írva.
Máskülönben pedig mi voltunk a „szondák”, így nem is lett volna ildomos elhagyni az „őrhelyünket”, így hát tovább tapogatóztunk és kerestük a legnagyobb emelés helyét és közben folyamatosan jelentettük a pozíciónkat és magasságunkat. Nagyjából Szentendre központja és a Horányi rév vonalán repültünk a Sziget fölött ill. attól kissé Északabbra Göd villanytelep és a Szigeten lévő kis homokbánya vonala közt. Gondolom a hír hallatára, hogy emelkedünk elég nagy lett a nyüzsgés odalent és mindenki fel akart szállni. Szerencsére elég gyorsan kikerült az egyik 2B és Koltai Zolival a fedélzetén már húzták is. Közben mi egyre magasabbra jutottunk és úgy nézett ki, hogy egy darabig nem kezdjük el a képzést, így engedélyt kaptam, hogy elbontsam a függönyt és kilássak rendesen a gépből. 5 perces szerencsétlenkedés után sikerült annyira elpakolni, hogy csak baloldalt zavarta egy kicsit a kilátásomat, de közben folyamatosan nyomta a fejem a függöny fém kerete. Sebaj, gondoltam ez a élmény mindent megér, csak jussunk magasabbra….
Ekkor 2000 m körül járhattunk és végre körül tudtam nézni.
 A különböző, többszintű felhők kavalkádja ekkora teljesedett ki igazán. Az alsó kumuluszok rohanva tűntek el alattunk és vesztek mögöttünk a semmibe, közben mögöttünk és felettünk egyre jobban kialakult és formát öltött egy hosszú elnyúló, a Duna
vonalával szinte párhuzamos álló hullámfelhő. Vammogó ezt látva közelebb húzódott a felhőhöz és lám a varió is elindult felfelé és a felhő közvetlen közelében már 2 felett járt. A szél inkább nyugatias volt, ezt a felhő iránya is mutatta és úgy tűnt, hogy a Pilisi-hegység hullámemelőterében vagyunk. Időközben elindult a többi gép is felfelé az éppen talán csúcspontján lévő időjárásban és mindenki szépen emelkedett.  Mi is 4000 m-ig szépen emelkedtünk, magunk alatt hagytuk a felhőrétegeket és már csak az egyre sötétebb kékség és a hideg volt felettünk. Sajnos felszálláskor nem számoltunk azzal, hogy ilyen magasra emelkedünk, így a meleg ruháinkat lent hagytuk és mostanra a –30 fokos külső hőmérsékletnél már igencsak fáztunk. Vammogó egy szál farmerban és egy utcai cipőben volt….nem is értem hogy bírta, mikor én  két nadrágban és dupla zoknival majd megfagytam.
    Nagyjából egyszerre értünk Koltai Zolival a 4300m-es magasságra, többször láttuk magunk alatt majd később felett. Sajnos a Blanik nagyobb merülősebessége itt megmutatkozott és az ezen a magasságon megfigyelhető szélgyengüléssel együtt a hullámemelés is megszűnni látszott. Már csak nullázni tudtunk. A nagyobb teljesítményű gépek pilótái, akik elérték a 4000m feletti magasságot a további emelés reményében átsiklottak a Börzsöny remélt hullámemelőterébe a Nógrádi vár környékére, ahol azonban csak tartásokról tudtak hírt adni, emelkedni nem tudtak. Gyöngyösi Andris szerint azonban nem mentek ki eléggé Északra, mivel a nyugatias szél miatt az emelőtér eltolódott. Sajnos ezt már nem fogjuk megtudni.
    Tehát úgy tűnt, hogy a gyémántkoszorú feltételei nem teljesíthetőek. Ezért több pilóta el is indult haza, hogy átadja a helyét másnak is. Nagy szerencsémre Koltai Zoli is így döntött és elindult leszállni, nem próbálkozott tovább. Arra eszméltünk, hogy már a jobb harmadikat jelenti. Ezért gyorsan visszaépítettem a „falat” magam köré, bekapcsoltam az elfordulás jelzőt és már indult is több mint 4000m-ről a pörgés-forgás. Nem tudom hányan csináltak így műszerképzést, de nem lehetnek sokan, gyanítom. Félmagasságon megálltunk kicsit pihenni, majd kezdtük a második etapot, amit a gyomrom már nehezen viselt, de azért kibírtam. Mikor újra kifüggönyöztem magam már csak párszáz méteren voltunk újra a barátságtalan turbulenciában. Leszállás után kértem pár perc egészségügyi pihenőt ill. próbáltam megállni a lábamon, mert a sarkam kissé elfagyott, de mozgás jót tett neki. 10 perc múlva újra a gépben ültem Koltai Zoli vezetésével. Ő lett a vizsgáztató oktatóm. A 24 perces esés-kelés után jó volt ismét a földön állni…kicsit össze kellett szedni magamat, de örültem a sikeres műszer vizsgámnak. Eközben kiderült, hogy az  IF frokjelű 2B csak rám vár teljesen előkészítve, mivel  Fényi Pisti klubtársam úgy döntött, hogy nem repül. Több sem kellett, beültem gyorsan a kocsiba, felvettem még egy jó vastag zoknit meg a sínadrágomat és már futottam is a géphez. Sajnos eddigre már fél 3 körül járt az idő, tehát volt másfél órám napnyugtáig, a fent lévő gépek pedig gyengülő szélről és emelésről számoltak be. Szerettem volna a háromezret megrepülni, de az hogy bent ülök a 2B-ben és a hullámot repülhetek eddig elég elérhetetlen álomnak tűnt. És mégis ott voltam és 1100m-es biztonságos oldási magasságon a stabil 1m-ben emelkedtem, csak ez érdekelt…. 
    A Blanikos délelőtti felszállásomhoz képest egészen megváltozott a felhőkép. Eltűnt a felhőzet nagy része és csak kisebb felhőpadok maradtak távolabb. A lenyugvó nap gyönyörű színekbe öltöztette őket és később az idő előre haladtával, ahogy egyre magasabbra emelkedtem mind jobban előtűnt és kitárult a látvány. Olyan érzésem volt, mintha egy nagyon lassan közlekedő liftben ülnék. Sajnos a lift egyre lassult, majd megállt, így keresnem kellett egy másikat, ami még egy kicsit közelebb visz az álmodott 3000-hez. A biztonsági oldás és a napnyugta közeledte miatt a remény egyre csökkent.
Akárhová mentem a 0,1-0,2 m/s fölé már nem ment a varió, így 3640m-en napnyugta előtt 20perccel féklapot nyitottam és elkezdtem visszasüllyedni a  zord egyre sötétedő világba. Ebből a magasságból a dombvonulatok közötti völgyekben már csak sötétség és párásság látszott. Egy nagy kerülővel, nyitott féklappal kisiklottam Vácig, hogy ne sértsem meg a nagy nehezen engedélyezett légterünket. A hosszúfalra érve jelentettem leszállási szándékomat és nyitott futómat, majd a negyedikben még egy utolsó pillantást vetettem a Nap halványodó sugaraira. Leszálláskor kicsit túl is gurultam a hangár vonalán, mert a vastag ruhámtól nem igazán találtam a kerékféket…
A dekket kinyitva rájöttem a másik okra: A szél szinte teljesen elállt  földközelben….
Természetesen megint én voltam az utolsó leszálló, már jöttek is a „jókívánságokkal”, hogy a „betonseggű” Salamon megint napnyugtakor száll le…de azért mosolyogtak és együtt örültek velem ezután a fantasztikus élmény után. Összesen 4 órát töltöttem aznap a levegőben a 3 felszállás alatt. Valószínűleg ebben nem szárnyaltak túl…
Együtt örültem velük, még ha nem is sikerült az arany… 500 méter se hiányzott, de tudom, hogy legközelebb sikerülni fog, mert nagyon közel voltam éppúgy, mint az első 300 kísérletemen 2 éve, ahol „csak” 7km hiányzott. Azóta már a Gyémánt 300-at is magam mögött tudhatom. Jövőre az 500 a cél és az 5000m!
Konklúzió:
A következő hullámrisztáskor már csak a feladatomra kell koncentrálni és minél korábban felszállni, ha van rá lehetőség, hogy legyen módom az optimális körülmények között repülni.. 
   Idén végre eljutottam oda, hogy egy nagy álmom valóra váljon: Vitorlázó géppel hullámban repülhettem és kis híján az aranykoszorú magassági feltételét is teljesíthettem.
Az emelőtér hozzávetőleges pozíciója: